Click on the thumbnail to view the image. Click on the image for a larger view and information.

 

​

Portraiture emerged as one of the most prominent genres of depictive media early in the history of the visual arts, and the tacit or explicit rules, conventions and cultural expectations have always influenced the ways by which artists approached the genre. Photography is no exception; numerous different and characteristic styles of portraiture emerged throughout the history of the medium. Today we live in an exciting new era for portraiture. There has never been a time in human history when so many portraits were produced day after day as in the era of digital technologies. Photographers have responded to the cultural, social and technological changes by reinterpreting the age-old genre of portraiture, and it is always an exciting and rewarding task to organize an exhibition for some of the recent achievements in the field.

 

 

Juror's choice

Ruben Natal-San Miguel: Post No Bills

 

Honourable mentions

Eliza Badoiu: Your Silence Speaks

Michael Nemlich: Clay

Susan Rosenberg Jones: Second Time Around No. 1

 

 

Exhibiting photographers

 

Zakaria Ahmed (New York, NY, USA), Ross Laurence Anderson (St Paul, MN, USA), Eliza Badoiu (Constanta, Romania), Britta Baumann (Wiesbaden, Germany), Bruce Berkow (New York, NY, USA), Laurie Toby Edison (San Francisco, CA, USA), Kip Harris (Indian Harbour, NS, Canada), Claus Hedman (Stockholm, Sweden), Judi Iranyi (San Francisco, CA, USA), Diana Nicholette Jeon (Honolulu, HI, USA), Gary Justis (Bloomington, IL, USA), Josiane Keller (Cleveland, OH, USA), Judit Mann (Budapest, Hungary), Rose Materdomini (New York, NY, USA), Trevor Messersmith (Marlboro, NY, USA), Lukáš Milota (Prague, Czech Republic), Raheleh Mohammad (Cleveland, OH, USA), Kiyoshi Nasu (Kawasaki, Japan), Ruben Natal-San Miguel (New York, NY, USA), Michael Nemlich (Har-Adar, Israel), Joseph O’Neill (New York, NY, USA), Lukáš Procházka (Dunajská Streda, Slovakia), Susan Rosenberg Jones (New York, NY, USA), Elena Santucci (Perugia, Italy), Laramie Shubber (London, UK), Jonathan David Smyth (New York, NY, USA), Stefan Speidel (Tokyo, Japan), Llewellyn Stacy (Ventura, CA, USA), Róbert Tasnádi (Szombathely, Hungary), Zoltán Vadászi (Budapest, Hungary), Mara Zaslove (Santa Monica, CA, USA)

​

​

Please click on the names to see contact information (website or e-mail) where available.

​

​

​

Opening remarks by Szilvia Csanádi-Bognár (November 24, 2016)

(Please scroll down for Hungarian.)

​

There is a sentence in Diderot’s Letter on the Blind that touches me every time I read it:

​

„We notice faces to recognise people; and if we do not remember our own, it is because we are never liable to mistake ourselves for another person or another for ourselves.”* Obviously, that was written ages before the time of photography. It is a powerful statement about what it meant to know one’s self prior to the technologisation of image production: the notion of empty face and the uncertainty of the self-awareness.

​

Shortly after Johann Gottfried Herder read Diderot’s lines, he expanded on them:

​

„We know our soul as little as we know our face because we do not study it. We study other physiognomies to recognise them when we meet them; yet we do not study ourselves because we do not find it necessary to meet ourselves.”

​

Today we have a number of devices at our disposal to meet our faces. So many pictures we take, so many photos we share that it is safe to say: we are overusing our faces. This overuse deprives the face of meaning. We are using our faces as letters, as ID signs, and less so as words with meanings to read for. And when we are, we try to limit and control the ways in which our faces can be read. Historically speaking the portrait is a means of immortalization and representation. It has always implied a desire to control: to show myself as I want others to see me and to be present somewhere where I am not. This is the basic drive behind the compulsive selfie-taking, too: securing and extending our presence. The act of taking one’s selfie, because of the way it is done, produces self-portraits that often depict the selfie taker in awkward or even comic poses; this awkwardness, however – precisely because it is inherent in the act of selfie-taking – signifies the inevitability of the moment becoming past vis-à-vis chasing the present and demonstrating one’s presence.

​

It seems that being permanently in the present today is more important than the desire for immortalisation. My cell phone is ringing and I can see the photo of the person who is calling me. When I am sending an e-mail, when I am posting or commenting on something, the content shows up with my picture. I am calling someone on Skype and we see each other’s faces while I am also able to monitor how my face looks in a small window. I am inserting myself into somebody’s presence; however, the other person can only see me as I prefer to present myself. I am trying to control a very uncertain but at the same time the most visible part of myself. The desire to keep the face under control is a very strong one; so much so that it has been ever present throughout the history of pictorial representation, fashion or technological development. We would like to rule over our presence.

​

The representation of face is closely connected to the politics of face. I see this face of mine in the mirror because I look at my reflection the way I want to see myself. I arrange my features, I draw my face. Despite the technical possibilities available it is very hard to observe how my face is changing constantly. The arranged face was always a challenge for painters. Classical paintings did not depict the moment but that which was significant, i.e. characteristic of the subject. It was the painter’s task to arrange the face. To achieve this condensed moment was an expectation to meet in classical art – a manifestation of faith in pictorial permanence. Capturing the ’pregnant moment’ – to borrow Lessing’s term „prägnante Augenblick” – is to show the face of the subject in a way that also reveals his/her rank, position and endeavours. This burden on the face is stemming from the condensation of time. In it lies the very personal and unique story of someone, or as much as can be shown of one’s personality. The 18th century believed in the readability of face; they produced a substantial amount of literature on the interpretation of physiognomy. Accordingly, different human characteristics were attributed to different facial features. For instance, a beautiful face was supposed to correspond to a beautiful soul. The game of face reading, however, was essentially based on a distrust that implied the recognition of facial politics and the urgent task of interpretation as unmasking. However, the fact that we no longer believe in the direct readability of faces does not necessarily mean that we have given up on interpreting facial features and expressions. It may as well mean a kind of respect and patience. I appreciate faces as instances of self-expression.

​

What I see in my mind is either my political face, or my arranged face, but often this place is empty. – This was what troubled Diderot. The void could be filled with what I see around me, including the face of someone else. Trying to imagine our own visage pushes the imagination to the limits. Being aware of and consciously using our face, however, belongs to our identity; indeed, to construct a face for ourselves is part of our identity formation. Just think of how we try to control our facial expression – and then the mimic wrinkles left behind. On occasion, we make efforts to put on a so-called appropriate face that is suitable under the circumstances. This kind of awareness can sometimes reach point zero, the inexpressive face; it is not only the control of facial muscles but a pictorial game – the puppet takes the stage.

The routine acts of putting on a characteristic face or applying makeup could be exaggerated to the point of mask-like expressiveness. The pictoriality of the face, as it exists and multiplies like a phenomenon, and is connected in a mysterious way to one’s personality, suggesting either approachability or inaccessibility, has always been a fundamental source of inspiration for artists. It is not just an important theme but a fundamental human experience and, as such, one of the possible explanations for the origins of art. In the age of Diderot the popular interpretation of physiognomy was related to the interpretation of art works. Today the face as a means of self-expression could be related to the experience of art. So the group of uncertain, readable, overused and unreadable faces can be expanded to include the face as a piece of artwork. In the context of artistic representation, I approach the face from a different angle: I am no longer interested in interpreting the person, but the image. Images of self-expression. They do not convey the essence of a person, just what the person shares of themselves.

​

*Translated by Margaret Jourdain.

​

​

​

Csanádi-Bognár Szilvia megnyitója 2016. november 24-én

​

Diderot egyik mondata a Levél a vakokról című munkájában, ahányszor csak olvastam, mindig megragadott:

​

„Az arcokat csak azért tanulmányozzuk, hogy felismerjük a személyeket s a sajátunkat azért nem jegyezzük meg, mert sohasem leszünk kitéve annak, hogy magunkat mással összetévesszük, vagy másvalakit önmagunkkal.” – Ez a mondat nyilvánvalóan fényképezés előtti. És a képkészítés technikaivá válása előtti önismeretről állít valami megdöbbentőt. Az üres arc képzetét. Az éntudat bizonytalanságát a saját arc felől.

​

Nemsokkal azután, hogy Johann Gottfried Herder ezeket a sorokat olvasta, saját írásában így gondolta át:

​

„Olyan kevéssé ismerjük a lelkünket, amilyen kevéssé az arcunkat, mert nem tanulmányozzuk. Más fiziognómiákat csak azért tanulmányozunk, hogy felismerjük őket, ha találkozunk velük, magunkat azonban nem tanulmányozzuk, mert nem tartjuk szükségesnek, hogy önmagunkkal találkozzunk.”

​

Tudjuk, hányféle eszköz biztosítja ma számunkra, hogy az arcunkkal egyre többet találkozzunk. Annyi fotó készül rólunk, annyi képet osztunk meg, hogy azt mondhatjuk: túlhasználjuk az arcunkat. Ez a túlhasználtság az arc jelentéstől való megfosztásához vezet. Betűként használjuk – azonosító jelként, de egyre kevésbé olvassuk szavakként, jelentésként. Vagy ha igen, igyekszünk szűkíteni, és számunkra ellenőrizhetővé tenni az olvasási lehetőségek terepét. Eredetét tekintve a portré a megörökítés és a reprezentáció, a helyettesítés eszköze. Mindig is benne rejlett a kontroll vágya, hogy azt mutassam meg magamból, amit láttatni akarok, és egy másik vágy, hogy jelen legyek ott is, ahol pillanatnyilag nem vagyok. A kényszeres szelfizés, és annak megosztása is valahol ebből forrásozik. A jelenlét biztosításából és kiterjesztéséből. Az önportrék komikus testhelyzete, noha a felvételkészítés mozzanatából adódik, éppen mozzanatjellege miatt, a múlttá válás törvényszerűségét jelöli, a jelen hajszolása, és a jelenlét bizonyítása. Úgy tűnik, manapság a megörökítés elé kerül a másik jelenbe illeszkedés vágya. Megcsörren a telefonom, és megjelenik a hívó fotója. E-mailt küldök, posztolok, kommentelek valamit, és az arcképemmel együtt jelenítem meg. Skype-on hívok valakit, és látjuk egymás arcát, sőt a sajátomat is látom és ellenőrzöm egy kisebb ablakban. Az arcommal illeszkedem a másik jelenéhez, és úgy teszem ezt, hogy azt mutatom, amit magamból láttatni akarok. Kontroll alá vonom azt a területet, amelyik az énem nyilvánvalóan bizonytalan, és ugyanakkor a másik számára látható felülete.  ̶ Azt hiszem, az arc kontrolljának vágya, borzasztóan erős vágy, ami végigkíséri az ábrázolás, a divat és a technika történetét. Uralkodni akarok a jelenlétemen, a belőlem megjelenőn.

​

Az arc ábrázolása tehát szorosan összekapcsolódik az arc politikájával. A tükörben is ezt az arcomat látom, mert úgy pillantok bele, ahogyan látni akarom magamat. Elrendezem a vonásaimat, megrajzolom az arcom. Hogy voltaképpen pillanatról pillanatra hogyan változik, az a technikai lehetőségek ellenére is csak nehezen felfejthető. Az elrendezett arc mindig is a portréfestészet nagy kihívása volt. Tudjuk, a klasszikus festészet nem a pillanatot ábrázolja, hanem a jellemzőt, ezért az arc elrendezése a festő feladata volt. Ez a sűrített pillanat a művészet klasszikus kívánalma, nevezhetjük a képi változatlanságba vetett hitnek is. Lessingél „prägnate Augenblick”- szó szerint ’terhes pillantás’, amelyben a személy a rangjával, a hivatalával, a törekvéseivel együtt mutatkozik meg. Az arc terhe az idő sűrítésében rejlik, ahogyan a klasszikus remekmű is ezt keresi. Magában rejti az ember egyedi és végtelenül személyes történetét, illetve azt, amivel önmaga számára, és a számunkra is terhes: a személyiségét, vagy ami ebből megmutatható.  Ennek az olvashatóságában hitt a 18. század: komplett irodalma volt az arc és a fiziognómia értelmezésének. A vonásokat tulajdonságoknak feleltették meg, és annak abszolút értéket tulajdonítottak. A szép arc szép lelket takart. A játszma alaphangját persze azért a bizalmatlanság adta: Az arc politikájának a tudatosítása, és az értelmezés, mint leleplezés szükségszerűségének a sürgető tudata.  Amikor pedig mi egyre kevésbé hiszünk az arc olvashatóságában, az nem jelenti egyedül az olvashatatlanságba való beletörődést. Jelenthet egyfajta tiszteletet és türelmet is. – Úgy fogadom a saját jelenemben feltűnő arcképeket, mint önközléseket.

​

Gondolataimban az arcom helyén vagy a politikus arcomat látom, néha talán a sűrített arcomat, s ez mély önismeretről árulkodik, sokszor azonban üres ez a hely. Diderot zavara. Ami betölti, az a látvány, ami elém kerül, adott esetben egy másik arc. Imaginatív képességünk végső határait érinti a saját arc elképzelésének igyekezete. Az identitásunkhoz azonban hozzátartozik az arcunk tudatosítása, és tudatos használata, sőt az identitásképzésünk része az arcunk ilyetén képzése. Elég a mimikánk irányítottságára, vagy a mimikai reflexek nyomaira, a ráncainkra gondolnunk. Vagy az illendőség kritériumainak megfelelő, a helyzetekhez illő arcvonásaink tudatos felvételére. Ez a tudatosság néha a nullpontig juttat, a kifejezéstelenségig, ami nem pusztán az izmok kontrollját, hanem képi játékot is jelent, egy bábu megjelenítését. Ahogyan egy-egy jellemző ábrázat felvétele, vagy egy normál utcai smink is a maszkok kifejezőerejéig fokozódhat. Az arc képszerűsége, ahogyan jelenségként számomra adódik és megsokszorozódik, ahogyan a személyhez titokzatos módon kapcsolódik, hozzáférést vagy éppen megközelíthetetlenséget sugall, a művészet egyik legalapvetőbb forrása. Ez nem csupán annyit jelent, hogy alapvető témája. Hanem azt, hogy a művészet eredetének egyik magyarázata, mint alaptapasztalat. Ahogyan Diderot korában történetileg összefonódott az arcok divatos értelmezése a művészet értelmezésének szükségletével, úgy fonódik össze az önközlésként értett arc a művészet tapasztalatával. Ezzel a bizonytalan arc, az olvasható, az olvashatatlan vagy a túlhasznált arc lehetősége mellett megjelenik egy újabb.  - Ha művészi képként nézek egy arcra, a művészetnek megfelelő beállítódásból figyelem meg. Nem a személyt akarom magyarázni, hanem a képet. Ebben az értelemben az önközlés képei nem önnön lényegüket közlik, hanem csupán olyasvalamit, ami belőlük megosztható.

​

​